Édesapja, legidősebb Mezey Mihály, jómódú kálvinista polgár volt. Feltehetőleg Debrecenből került Váradra. Édesanyja, Török Klára, Poklostelekről származott.
15 testvére közül 11 gyermekkorban meghalt, két nővére közül Mária Csokaji Fényes László birtokoshoz, Ágnes, pedig Csontvári Kosztka Tivadar rokonához, Kosztka János érmihályfalvi gyógyszerészhez ment feleségül. Mihály bátyja ügyvéd lett, és városi tűzoltóparancsnok, Károly öccse, pedig 22 éves korában kereskedő gyakornokként Velencében halt meg, hol jó barátságban volt Telepy Károly és Szamossy Elek festőművészekkel.
Elemi és középiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte el, hol ekkoriban Heldwein Károly volt iskolai rajztanár, kit így első mesterének tekinthetünk. Feltehetőleg igen korán kezdett a festészettel foglalkozni, mert ismerjük egy 17 éves fejjel elefántcsontra, akvarellel készített női miniatűr portréját, valamint egy szintén ekörül készült olajfestésű önarcképét.
Ez idő tájt, 1837 körül ismerkedik meg Thuolt Mária Magdolnával, egy előkelő nagyváradi ügyvéd: Thuolt József leányával. Romantikus szerelem bontakozik ki a 17 éves ifjú és a 14 éves leány között, mit természetesen titokban kell tartsanak, mert egyrészt túl fiatalok, másrészt Mezey társadalmi állását és vagyoni helyzetét tekintve nem "parti képes", hiszen jegyesének családja a Pázmány, Görgey, Színyei Merse, Berzeviczy, Bárczay és más hasonló felvidéki előkelő családokra vezeti vissza származását, sőt a Draveczky örökség révén hatalmas birtok tulajdonosa Monostorpályiban. Ráadásul Mezey már ekkor a festő művészi pályát választja hivatásának, ami nem éppen biztos megélhetést, hanem inkább vándorló életet jelentett.
Így már a gimnáziumi tanulmányok befejeztével 1839-ben útra kel, egyrészt, hogy elsajátítsa mesterségének alapjait, valamint, hogy a vándorfestés révén némi pénzt is keressen, ugyanis szüleinek nem tetszik választott pályája, olyannyira, hogy apja ki is tagadja. Ő vállalja a pálya viszontagságait.
1839. június 28-án Balatonfüredről írja kedvesének. "Mit tűrjük - tagadjuk, az utunkba szekerestül együtt a vízbe dűltünk, s onnan egy paraszt 12 órára éjjel egy csárdába vezetett lóháton bennünket, mindenütt a határtalan vizeken keresztül, végre Pestre is megérkeztünk, mindent megvásároltam, s úgy ide jöttünk, s 26-án estve megérkeztünk. Tegnap, pedig az egész falut bejártam szobáért, végre kaptam. Kinézéseim igen jók, már dolgaim vagynak."
Szeptember 12-én már ismét Pesten találjuk: "Goldner úrnál lakom, aki Váradra szokott járni vásárokra. Nejével lefestettem, többeket is, úgyhogy hála istennek nem panaszkodhatok semmire, csakhogy az eledel igen drága és a kvártély".
A következő évben visszatér Váradra. Ekkor festi le szüleit és testvéreit. 1841.-ben pedig a nagyváradi Pálos templom részére a Mater Dolorosa c. oltárképet festi. Ugyanebben az évben készül a "Pihenő ló" és a "Bihar megyei főispáni huszár" c. képe, melyek ismeretlen helyen lappanganak. Magán gyűjteményben található viszont egy párt alkotó tájképe, rommal, és a Magyar Nemzeti Galériában egy női portré, melyek szintén 1841-re kelteződnek.
1843 koratavaszán megérkezik Nifont de Rarke osztrák panorámafestő Váradra. Mezey, aki érzi, hogy szüksége van még további tanulmányokra, csatlakozik az idős vándorfestőhöz, és vele járja az országot.
1843. április 4-én Pestről írja jegyesének: "Egy nagy képet éppen tegnap előtt, azaz szombaton végeztem, s miután az öreg nagy dicséretekkel, s örömmel helybenhagyta, kértem, hogy szándékomat egész türelemmel hallgassa meg. Roppant sok beszéd után, íme, ezt határoztuk, s a régi írást, mert kötelezvénynek nem nevezhetem, megsemmisítve, ily kötelezvény-formát hoztunk létre egymás közt: Hozzám szabad jönni akárkinek reggel 9 óráig, fél 12 -től 12-ig, s öttől akármeddig, a többi órákba neki tartozom dolgozni, kivévén az ünnep s vasárnapokat, s ha egy napot elmulasztok, tartozom utána pótolni. Kinyílott a mutatvány, minden ember bámulja a műcsarnokot, s halld, mi az ítélet róla, míg személyesen olvashatnád a Honderű utolsó, vagy előtte való számjába. Íme röviden tudósítom veled, a foglalatja ez: "Alig lehet a természetet hívebben utánozni, mint a csarnokba van, s mindenek koronájául szolgál az 1813-ban Kulm -nál elhullott vitézek emléke, holdfénynél." Helyes a bírálat; mondhatom, mert a természetnek hűbb párja festve nem lehet, mint ez. Valóban, ha betekint az ember az üvegen, éjjel holdvilágnál találja magát.
E bírálat kijővén, olvastam, a lelkem jobban reszketett, mint a kezem, egy akaratlan lopódzott öröm könnycsepp remegett szempilláimon, és ez az öntudaton épült öröm könnye volt, de a dicsőség nem egészen lepte el keblemet, maradt még egy hátra, a nép nem tudja, ki nyerte el a díj-koszorút, mert nevem nem volt kitéve a Honderűbe. Semmi! Segítettem a dolgon. Medve Imre bemutatott egy pár újságíróknak, kik igen bő együtt szeszelgetés után, nem képzelhetvén bennem ifjú létemre a talált művészetet, nyilvánították, miszerint különösen örvendenek, velem tett ösmeretségükön, s biztosítának adott szavakkal, hogy a jövő kiállításra hozott bírálatukra palétámat égbe emelik."
Június 15-én Székesfehérváron vannak, itt tévesztik össze először Mezei Józseffel, a későbbi festővel, aki ekkor még Petőfivel együtt vándor színészkedik. Legényünk az inggel együtt még azon üzenetet is hozta, hogy már egy hete, hogy megérkezett, de itt a színháznál s alant a kávéházba‘ azt mondták, hogy Mezey Pozsonyba ment. Tudnod kell, ez abból eredt, 3 vagy 4 nappal, mielőtt mi megérkeztünk, utaztak Posonyba a színészek.˝ - Írta Thuolt Máriának Váradra. (Ezt a felcserélést a későbbiekben, a két művész halálát követően még számtalan összetévesztés követi, tekintve, hogy mindketten egy időben és egymáshoz közel /Nagyvárad, illetve Kolozsvár/ működő festő- és fotóművészek voltak.)
Augusztus 2-án visszautaznak Pestre, s a Váci utcában az úgynevezett Vastuskó mellett, a Jüttner féle házban szállnak meg. Innen írja augusztus 17-én Váradra: Én Rarke úrnál semmire sem vagyok lekötelezve, nála maradhatok, tőle válhatok, mikor kedvem van. Ő van lekötve, mint tudod, nekem külön szobát, kosztot, s minden képért négy aranyat, azaz 45 váltó forintokat adni. Míg vászon használható akadt, más munkát vállaltam, s munkát pedig tanulnom kellett, evvel nem csak az időt vesztettem, de még erszényem is ürült,.. mivel a képek csak egy rőfnyiek voltak, négyet csináltam, de hányat rontottam? Nem is csuda, én ez ágát a művészetnek nem láttam soha, s négyet... Így két holnapig készítettem. Én a négy képre négy aranyat kaptam, s rájok pedig egy pengő forint híját, 5 aranyat költöttem csupán festékre. Ez nem a legkellemesebb volt nekem, s mégis, minden szó nélkül tűrtem, megelégedtem az öntudattal, hogy legalább oly ágát ösmerem a művészetnek, mit bármely világrészben, s bármily jeles művészek bámulni fognak. Majd meglássuk! Vasárnap, augusztus 20-án akarja kinyitni a műkiállítást, itt neve Panoráma... Sokat szenved az ember, hogy csak egy kis jót is élvezhessen, én is, amint mostani levelemből magad is látod, nem pénzvágytól, csupán tanulás miatt szenvedek, s ha hír, név, s becsület szerzését nem tűztem volna ki magamnak, mit gondolsz, úrból lettem volna e rab?
20-án megnyílik a kiállítás, melyről a "Világ" szeptember 6-i száma így számol be: "A napokban megtekintők Nifont de Rarke panorámáit, melyek a Váczi utcában, az un. Vastuskó melletti ház emeletén állítvák fel. Az ablakok egyikéből esténként átvilágló nagy labda hirdeti a panorámai látványokat. Az első kiállítás 12 darabja közt mind kidolgozásra, mind hatásra nézve három, úgymint Culmi emlék, a Themze tunnel, s Napóleon temetése, melyeket fiatal hazánkfia, Mezey festett, ki Nifont de Rarke úrral Nagyváradról ide utazott, hogy művészi ecsetét tökéletesítse." A kiállítás szeptember 17-ig volt nyitva, akkor új darabokból álló sorozatot nyitottak meg.
Október 5-én még mindig Pestről írja "Mantzijának": "Az arckép eránt légy még egy kevés türelemmel. A gyorskocsin meg fog érkezni egy kis láda, benne lesz két kis rajzkönyv, melyekből kérlek, szorgalmasan rajzolgass, mert nem tudod, mikor leplek meg, és pedig tudod, arra kértelek, az általuk nagy részét fogod előttem szerelmednek bizonyítani. Most két hét olta ismét másba működtem, transparenset tanultam festeni, s bizony hidd el kedves, egész ma estve tette fel az öreg mind a három ablakra, az utcza felől, s úgy bámulták, sokan arra határoztak - nevezetesen két üveges mester - hogy nem homályosra köszörült üveg, hanem az egész ablak gyöngyház. Ekkor már nagyon nevettem... Senki sem tudja még, hogy van készülve."
A kényszerű távollét az ifjú pár szerelmének igazi próbaköve, de a próbát, mint azt Mezey október 29-én írt levelében is olvashatjuk, kiállották: "Legyek én bárhány évekig tőled távol, legyek bármely ország, vagy világ szélén: szerelmem mindég hű, mindég forró, igen, a legforróbb lánggal fog érted égni, s a halál is csak testemet rabolhatja el tőled, de nem lelkemet, szerelmemet. Én a pénzt soha nem imádtam, a pénz soha istenem nem vala, én nagyság, s gazdagságra soha se vágytam, és ha szerelmedet bírom: megelégszem két ép egészséges karjaimmal, ezekkel meg tudom én keresni halálom órájáig való kenyeremet."
1844 tavaszán megválik az idős mestertől, és visszatér szülővárosába. Bár még komolyabb akadémiai tanulmányokat nem végzett, munkái alapján mégis hozzáértő szakembernek tekintették Váradon a fiatal művészt. Így kerülhetett 1844 júniusában sor arra, hogy Bőhm Pál mérnökkel és cégfestővel - a későbbi híres festő apjával - együtt szakértői feladatot kapott egy perben, melyet a pocsaji görög katolikus eklézsia indított Kis András oltárképfestő ellen, ki a templom ikonosztázát festette. A szakértők megállapították, hogy "az aranyozás rossz, de helyrehozható, a festés pereg, az olajfestmények meglehetősek, de művészet nélküliek."
1845 júniusában még itthon van, ekkor festi le Mezőhegyesen jegyese nagynénjét és nevelőanyját: Draveczky Erzsébetet. Ez után azonban rövid pesti tartózkodás közbeiktatásával Bécsbe megy, hogy végre alaposabb stúdiumok alá vesse magát. Sajnos, atyja továbbra sem támogatja elhatározását, így megfelelő támogatás híján nem tud a festőakadémia rendes hallgatói közé beiratkozni, csak megtűrt külsősként hallgatja az előadásokat, és jár a Belvedere –be, másolni. Erről szeptember 9-én Thuolt Máriának így számol be:
"Pesten már sokszor voltam, de csak most tudom, hogy soha semmit nem láttam, ott igen sok nézni való van, s ki csak szobájában ül, s dolgozik, az Pest szépségeiről nem is álmodik, - homály oldalát nem akarom tudni. Először is az idei műkiállítás minden múltiakat fölülhaladott. Én csak itt harmadfél napot töltöttem, - a rossz út miatt csak vasárnap 10 órakor érkezhetvén meg, - egész délutánt, hétfőt és keddet, s mondhatom, mintegy harminc kép egészen elragadott, mindjárt műegyesület tagja lettem, szabad belépti jeggyel bírtam, és így műlapot kapok, s még azon képekre játszom, melyeket a műegyesület, mint legjobbakat megvett, s illyek vannak 18-an, s ha az Isten egyet nekem juttatna! bezzeg! ... Szerdán Szt. István napját ünnepelni jókor reggel Budára mentem, mert ott tartják. Borzasztó tolongás után éppen oda jutottam, hol Szt. István jobb keze-feje, mint valamely darab fekete föld egy kis üveg borítékba arannyal felczifrázva egy kis arany párnán nyugszik, s ezen felül még egy nagyobb borítékba van, s egy mellékoltár előtt félkörívbe 12 gránátos őrzi. A templomba‘ voltak az ország legnagyobb papjai s katonái, nevezetesen a budai várcomissárius, ki is mise után az egész rendes és polgárőr-katonaságot maga előtt elsétáltatta, pedig a polgárság igen sok, vannak könnyű lovasok, huszárok, jágerek, gyalogok, mint budai, mint pestiek, s mindegyiknek önmagából bandája, ezek közt igen kitüntette magát a pesti gyalogságé, magyar nótát húztak a generálisok előtt, s az egész katonai karnak, bárha többnyire németek voltak, ez mégis tetszett. Így telt el a délelőtt s délután, a fegyvertárba nem mehettünk, ide ugyan senkinek nem volt szabad, mert különös javítások miatt zárva tartatott, hanem én mégis addig környeztem a helyet, míg végre egy pattantyús bevitt az udvarra, s az ágyúkat, golyókat, kovács, lakatos, kerékgyártó-műhelyeket megmutogatta, s ezek után egy másik kapun kivezetett. Ennyi volt Pesten a mulatság. Miután tehát én a műkiállítástól nagy nehezen búcsút vevék, a gőzhajón egy és 2/3 rész nap alatt Bécsbe feljutottam, legelőször szobát kerestem ... Minthogy semmi pártfogóm nem volt, nem eszközölhettem ki az engedelmet - hogy a Belvedere -be dolgozhassam - igen soká, mikor a Director megunta, hogy annyit jártam hozzá, - ki nem szidhatott, mert magamviselete által meg nem érdemelhettem -, munkát kívánt látni tőlem, én tüstént festettem, s tegnap elvégezvén, ma reggel bemutattam. Kérdésre, melyik Akadémiában tanultam, s a többi, én mindenre nyíltan feleltem, tüstént jött velem a Belvedere -be, s mivel a nagy mesterek arcképeit lemásolni már csak azért sem engedheti, mivel azok a császári képtárnak mintegy kincsei, tehát egy híres mester művét adta ide. Oh édes Manczim! Csak így, ha tudja az ember, hogy egyedül maga tetszésére dolgozik, függetlenül, csak így, s csak ekkor érzi az ember, mi a festészet! Egy nagy terembe öten dolgoztunk, egyhez sem szólottam, munka közben széjjelnéztem, s akaratlanul könnyeztem. gondold el, mily boldogító egy festőre nézve, ha oly sok remekművek közt, gondolja, talán, talán, valaha az ő műve is, nem leend valamely képtárnak gyalázatára!"
1846 tavaszán még Bécsben van. Sokat másol a Belvedere -ben, így többek közt, mivel később mégis csak kapott rá engedélyt, - Rubens, Rembrandt, az ifjabbik David Teniers, és Moritor István önarcképeit. Ekkor tájt festi második önarcképét, és egy gouache technikával készült vedutát.
1846 őszén tovább vándorol, eljut Münchenbe, Párizsba, Velencébe és Rómába. Ez évből még a Tájkép pásztorral című képét ismerjük, mely a Fővárosi Képtárban volt kiállítva az 1930-as, 40-es években, de a második világháború alatt eltűnt.
Mint azt egy férfiportréján levő szignója is tanúsítja, 1847-ben már végleg visszatért Váradra. Majd 10 évi tanulás áll mögötte; úgy érzi, elsajátította azokat az alapokat, melyeknek birtokában már hivatásának, s abból élhet. Jegyesével elhatározzák, hogy házasságra lépnek. Ez azonban, mint várható volt, nehézségekbe ütközik.
Thuolt József 1848. január 27-én így ír gyermekének: "Leányom! Meglepetésemre mai leveledben röviden tudatod vélem, kinek meréd, mint írod, kezedet ígérni, s kivel kévánod az élet rögös útján napjaidat leélni? ... Tehát választottál magadnak, némely sejdítések következésében, akaratom ellen, kedvest, -s miután bátran képesnek vallod magad az előtted álló pályára lépni, s rajta ingatlanul haladni, a több éveken át hűn ragaszkodása által érdemessé lett férfiúval, én is röviden írom néked, itt többé atyai megegyezésnek sem helye, sem ideje nem lehetvén, szabad tetszéseden múló s alapuló határozásod, ha ahhoz többet más egyebet is nem látsz megfontolandó kelléknek, kövessed, ha úgy tetszik, ám adja Isten, nehogy az általad is rögösnek elesmért úton könnyen történhető megbotlásod egész életedre keserű napokat hozzon."
A házasság azonban a szülői ellenkezések dacára is, 1848. május 18-án megköttetett. Az ifjú házasok Nagyváradon, a Közép utca 3. szám alatti, földszintes, kertes házban rendezkednek be. Hat gyermek született a házasságból, közülük egyet már kisgyermekkorban eltemettek.
Sajnos, nem ismerjük Mezeynek a forradalom és szabadságharc ideje alatti tevékenységét, csak arról tudósít egy keltezés nélküli, feltehetőleg 1848 áprilisában írt levelében, hogy: "A nemzeti őrsereg hangászati -egylet felállítása tekintetéből Beöthy Ödön javaslatára igen jó szerepem van. Tegnap már fel is olvastuk, s ebéd előtt lesz a próba." Ebből következtethetően a Nemzetőrség tagja lehetett, ami már csak azért is valószínű, mert Mihály bátyja nemzetőrségi százados, és a forradalmi Nagyvárad jegyzője volt, s mint ilyet, Kossuth is meglátogatta; sógora, Thuolt István, pedig Kmetty tábornok segédtisztjeként harcolta végig a szabadságharcot.
Ismerjük egy szép kép-párját ebből a korból, mely a művészt és feleségét ábrázolja, továbbá Szereday Ignáczné, Kállay Ilona arcképét, Szalmai Antal honvédszázados portréját, valamint védett magántulajdoni kép az 1849-ben készült férfiportré díszmagyarban.
A szabadságharc bukása nem kedvezett a művészeteknek sem, hiszen az elnyomatás korában jelentősen megcsappantak mind az intézmények, mind a magánosok kép-megrendelései. Ez duplán sújtotta Mezeyt, ki ekkor kezdte a pályát, és családot is most alapított.
1852. július - augusztusában Szlávy és Miskolczy barátaival festői kirándulást tesz a Királyhágón, melyről július 30-án, majd augusztus 2-án így számol be feleségének: "Kevés ember volt szerencsés a Királyhágót oly pompájában látni, mint én. Nagy köd szállott fel és le, a völgyek el voltak általuk takarva, és csak akkor bontakoztak ki, ha vagy közel, vagy már benne voltunk. A hegyek úgy változtak a vonuló köd, vagy felhők alól, mint ködfátyolkép, csak annyi különbséggel, mint Isten és ember közt van. Láttam Döbler: Ködfátyol Működését, de az nem is említhető, miután a természet maga ily játékkal gyönyörködtetett. Ezen felyül nem elég volt a színek ezer változékonyságai, hanem ezekhez még a hegyek rajzai, festői formájai - oly felségesek voltak, hogy igazán megérdemlette volna, hogy egy világhírű tájfestő, ki rögtön felfogási erővel bírna, örökítette volna. Hét órakor annyi szépek után Feketetóra megérkeztünk. Itt egy ösmerősnél vagyunk szállva, két ízbe is lefestettem, de különben Szlávynak komája. Hangyásy János postahivatalnok, és még nem tudom, mi. Itt kávéztunk, s mentünk szekéren Csucsára, keresztül gyönyörű hegyek közt, az üveghutába. Nem készítettek semmit, éppen ünnep volt, vagyis az anyagot készítették holnapra, egy nagy kemenczébe. Sok fazékba olvadt, de szerencsére éppen már felolvadásba lévén, a hutás parancsára egy 1/2 itczés pálinkás üveget fújtak, de nem lévén kész az anyag, a hűtőbe elpattant. Nagyon szerettem volna, ha dolog napja lett volna, no de így tudom már, miből áll az üveg-huta. Voltunk egy gerstl malomba is, de a gazda nem lévén hon, a működést nem láthattuk."
"Az éjjel egy órakor érkeztem Telegdre, utazásunk alatt olyan idő volt mindig, amilyent csak óhajtottunk. Szombaton reggel Feketetóról felmentünk a Sebesi várba, le is rajzoltam. Papír-malmot is megnéztük, nagyon meglepett a kevelés egyszerűsége, úgyszintén Feketetón a fűrészmalom is képzeletem felett egyszerű, s annál inkább tetszett, mivel én Isten tudja, mily temérdek gépezetet gondoltam, s az egész műszer a nevetségig egyszerű. Vasárnap, azaz tegnap tutajon 1/2 11-re indultunk el Feketetóról. A táj oly nagyszerű, hogy a Körösnek ily tájait nem tudtam elképzelni. Egyik meglepőbb volt a másiknál, mindenütt irtóztató sziklák, melyek közt némelyek úgy állottak, mintha minden alatta járókat egyszerre, egy zuhanással akarnák szétzúzni, némelyek, pedig oly formájúak, mintha alattuk kellene keresztül hajózni. Kezdtem rajzolgatni, de nem elég azt csak futtába lekapogatni! Oda édes fiam egész készüléssel kellene menni, s órákig egy helyen állani, s nyugodtan festeni, de nem csak egy-két részét, hanem majd az egész út megérdemli az örökítést."
Persze csak ritkán utazhatott a tájba gyönyörködni, a legtöbbször arcképfestés és restaurálás miatt volt távol hazulról. 1855. júliusában Kecskésről írja feleségének: "Szlávy képeit kitisztítottam, az igazításról lemondott. A képeim itt mind határtalanul tetszenek, bizonyos már, hogy vesznek, csak nem még, melyiket. Holnap már dolgozom valahára."
Felesége válaszleveléből a művészeti közélettel való aktív kapcsolatáról alkothatunk képet: "Én ígéretem szerint írtam pénteken és hétfőn, remélem az olta megkaptad, sőt a másodikba Haán -tól és a műtitkártól is vót levél, gondoltam válaszolni fogsz rá nékik. Egy forslág is jött Pestrűl, kép van benne, levél nem jött vele. Édes fijam csak igyekezz, hogy mentül hamarább kész legyen a nagy kép."
Károly öccse 1856-ban tüdőbaját gyógyíttatni előbb Bécsbe, majd Velencébe utazott. Bécsből írja bátyjának: "Köszönöm a 2 pengőt, ha egészséges lettem volna, a Lajosokért nagyot ittam volna, de így nem tettem azt, hanem vettem rajta egy képet, még pedig amit te festél Miskának is, Gauermann-tól, a Két sas a szarvasnál, egész csinos litograph. Az Esterházy képtár zárva van, s marad vagy hat hónapig. A Kunstverein is zárva volt, a múlt napokban egyikbe sem mehettem."
1857. március 8-án Velencéből kéri bátyját: "Ha rábírhatod Édesatyámat, kérlek, nagyon szépen, küldjél pénzt, hogy Maylandba mehessek. Szamossy ápril. 15.-én megyen okvetlenül, s ő is nagyon szeretné, ha együtt mehetnénk. Kiszállnánk Veronában, s megnéznénk a nagyszerű arénát, s a Garda tót, azután Maylandból felmennénk Comóba, a Comó tót, s a Lago Maggiorét megtekinteni. Két hétig maradnék Maylandba. A fiatal Telepyvel is megösmerkedtem, de Szamossy jobb és gondolkozóbb festő. Ha ágyban nem, úgy mindig nála vagyok, s ha jobban leszek, magam is fogok szorgalmasan rajzolni, s ő oktatni fog. Ő senki társaságát nem keresi, egy ösmerősét sem látogatja meg. Egész nap szorgalommal dolgozik, kívülem senkivel sem társalog, csak akkor megy ki járkálni, ha én is kimehetek, s ha nappal nem megyek hozzá, estve bizonyosan meglátogat. Jószágaitok eladásához szerencsét, és rövid időt kívánok."
Sajnos, öccsének tervezett kirándulásából, mint Mezey korabeli feljegyzéséből megtudjuk, - semmi sem lett: "1857.-ben május 16.-ra várta Nagyvárad Ferenc Józsefet és nejét, s engem kért s küldött el Bécsbe, saját tervem s eszméim szerint, ő felségüknek átadandó ajándékot teljhatalommal felruházva készíteni, s éppen Bécsbe érkeztemkor táviratilag megtudtam, hogy éppen 22 éves Károly öcsém Velenczében haldoklik, s odasiettem." Már csak eltemettetni tudta öccsét, s hazahozni azt az olaj festésű önarcképét, mely a tragikus sorsú fiatalember velencei festő tanulmányainak egyetlen fennmaradt emléke.
Mezey az uralkodó párnak egyébként a város címerét és Szt. László arcképét rajzolta meg, és hímeztette ki egy imazsámoly terítőre. Ugyanez alkalomra tervezte meg a város díszkivilágítását, és a diadalívek felállítását.
Ekkorra már kezdett beérni munkásságának gyümölcse, és egyre több megrendelést kapott. Így ír neki 1857. áprilisában Bécsbe felesége: "Édes lelkem, ha lehet igyekezz haza, mert nagyon félek, hogy elkésel, és valami kellemetlenség érne. A püspöktől is keresett Fiele mérnök, akarnak valamit csináltatni, a megyébe szinte kerestek."
Mezey elsősorban arckép festő volt, így az ötvenes évekből is több portréját ismerjük, de portréi mellett megmaradtak csendéletei (gyümölcs, dinnyés, konyhai, zöldség), életképei (szivarra gyújtó olasz, lányka macskával, fiatal pár szekérrel, hazatérő halászok), bibliai témájú vásznai és szentképei (Madonna, Szt. Péter, Isten galambbal, Angyali üdvözlet, Szűz Mária látogatása, Mária a kisdeddel, Keresztelő Szt. János, Szt. László). Festett ezen kívül egy "Didót" és egy "Esmeraldát" is. Számos tájképet készített, ezek egyikén -másikán (tóparti tájkép, tájkép tehenekkel, tájkép alpesi házzal) Friedrich Gauermann erőteljes hatását is fel lehet fedezni.
1858. október 27-én nagy csapás érte: rajongva szeretett felesége tüdővészben meghalt. A szép fiatalasszony arcvonásait egy, az ötvenes évek derekán férje által nagy szeretettel alkotott portréja őrizte meg leghívebben. Egyébként érdekes módon a kép párját, mely Mezeyt ábrázolja, Haán Antal festette, ki a hatvanas évek elején egy ideig Váradon tartózkodott, s jóba volt Mezeyvel.
Mezey nem tudta sokáig egyedül ellátni öt gyermekét, így 1860. körül özvegyasszony sógornőjét, Thuolt Emíliát vette feleségül.
1861. őszén, az akkor 16 éves ifjú: Színyei Merse Pál Nagyváradra kerül, az ottani gimnáziumba. Már eddig, odahaza Jernyén is rajzolgatott, és most itt keres és talál Mezeyben mestert, aki kibontakoztatja tehetségét. 1862. júniusában már Mezey mellett festett olajképeit, másolatait küldi haza. 1862. július 4-én így ír apjának: "Festőnek kell lennem. Erre most legszebb alkalmam nyílt, mert Mezey úrban feltaláltam azon egyént, ki bennem a hajlamot leginkább képes kifejleszteni, s alig hiszem, hogy valahol találnék ily mestert, akinek így szívén feküdnének tanítványai, s ezért én is igen üdvösnek tartanám, ha jövőre is nála tanulhatnék. Ő igen tiszteltet és nagyon örült, hogy fáradtsága elismerésre és hálára talált."
Az iskolaév befejeztével Színyei édesapja, a Sáros megyei alispán, Színyei Merse Félix jön el fiáért, hogy hazavigye. Ekkor személyesen is megismerkedik Mezeyvel, ki igen jó benyomást kelt benne. Szeptember 24-én levélben kéri Mezeyt, hogy fiát az új tanévben is tanítsa: "Nem ismételhetem eléggé, mennyi hálával tartozom Kegyednek, azon sok örömért s élvezetért, melyet Palim nekem szerez, s kérem, kegyeskedjék őtet ez évben is a megkezdett pályán ugyanazon szíves atyáskodó indulattal előbbre vezérelni."
Még a nyáron, nem kis részben Mezey buzdításának hatására, engednek fiuk kérésének, és elhatározzák, hogy az érettségi után festő akadémiára küldik, csak még nem tudják hová. Ebben is a mester ad tanácsot: "Mezey Lajossal értekezvén, elmondtam neki, hogy Te engem jövőre festői akadémiába akarsz adni, ő annak igen örült, és mondta, hogy akkor sokkal alaposabban kell a tanításhoz hozzá fogni, és mind olvasás, mind pedig szemmértékgyakorlás által, melyet rajzolással lehet kifejteni, ismereteimnek több alaposságot szerezni. A helyiség megválasztására nézve, pedig ő Münchent sokkal jobbnak találja, mint Düsseldorfot." - írja az ifjú tanítvány apjának 1862. október 10-én.
Ekkor már Színyei egyébként Mezey testvérbátyjánál, Mihálynál száll meg, ki szintén a Közép utczában lakik. Így a fiatalember ettől kezdve szinte minden idejét mestere műtermében tölti, olyannyira, hogy még tanulmányait is hanyagolja. November 9-én levélben kéri apját: "Ha nem esnék terhedre, igen kérnélek valamire, ugyanis arra, hogy azon két képet, melyet otthon festettem, elküldenéd, úgymint azt, melyen a boros palack, kenyér stb. van lefestve és a cigánycsaládot, a harmadikra nincs szükségem, mert annak eredetijét látta Mezey, és ez meglehetősen hasonló az eredetihez. Erre azért kérlek, mivel Mezey úr igen kívánná látni, mert ő azt mondja, hogy az reám nézve nagyon hasznos volna, ha ő ezeket megtekinthetné, mind hibái, mind jó részei felett felvilágosítást és magyarázatot adna."
Színyei édesapja nagyon elégedett Mezeyvel, s 1863 tavaszán így ír fiának: "Én Mezey Lajos úr iránt már múlt nyári találkozásom alkalmával különös vonzódással viseltettem, s iránta való tiszteletem és hajlamom csak növekedhetett, minél inkább győződöm meg irántad való szívélyes jóindulatáról, s gyöngéd, valóban atyáskodó gondoskodásáról.. Isteni áldásnak tekintem, hogy te fiam az ő kezébe kerültél."
Majd egy másik levelében: "Meleg hálaérzet ömlött keblemen el a derék Lajos Bácsi iránt, kinek ezen élvezetet köszönhetem, mert ő tudta a módját eltalálni, hogy benned a művészet iránti hajlamot kifejtse, és az ő érdeme, hogy olyan rövid idő alatt ily szembetűnő haladást tettél, s neki fogod köszönhetni, ha idővel tökélyre bírandod vinni eme magasztos művészetet."
Színyei eredeti elképzelése az volt, hogy az érettségi után egész nyáron, Váradon marad Mezey mellett, hogy felkészüljön az akadémiai felvételire, de édesapja másképp határozott: "Kívánom, hogy az oskolai év végével haza jöjj pár hónapra, s leginkább örvendenék, ha Lajos Bácsi, amint te őt nevezed, fel akarna téged kísérni, s pár hetet házamnál, családi körömben tölteni."
Ez a változat az ifjú Színyeinek is tetszik, mert szeretné, ha mestere lefestené szüleit: "Mellképet igen gyorsan és legjobban találva készít el, úgysem bírjuk mi, gyermekeitek, jól talált arcképeiteket, s élethívebben, tudom, nem festene le benneteket senki sem, úgy, mint Lajos Bácsi, mivel látom, hogy arcképeinek csak a megszólamlás hiányzik."
Mezey kétévi tanítását Színyei édesapjához írt levelében így foglalja össze: "Palinak két új képét, a még otthon festettekkel együtt, ma pakoltuk be, annál fogva jelen soraimmal egy alkalmilag érkezendnek haza. A két elsőről bírálatot mondanom szükségtelen, de szabad megjegyeznem, miként rajtuk ismét haladás látszik, amennyiben a harmóniát most már könnyebben hozza létre Pali, mint eddig. A két otthon készültek, bárha gyengébbek is, szintoly becsűek, mivel azokat önállólag festé, s örömmel láttam bennük s találtam nyomait oktatásaimnak. Szép emléke lesz a múltnak a jövőben, s Pali tudni fogja a csekélységekből is kiismerni, volt mesterének némi alapos ismereteit. Ha így haladna iskolai tanulmányaiban is, nem lenne legkisebb aggodalmunk az érettségi iránt, ámbár örömmel írhatom, hogy a képek előbb haza küldethettek volna, mint azelőtt, de mostanság rendesen azt szokta mondani: "Megyek, mert tanulnom is kell! - s ez jó jel. Ezután még csak egy pár elkezdett képet fog festeni, azon túl csak a stúdiumokra kell szánnunk a hátralevő kevés időt, hogy annál tisztultabb nézetekkel bírjon majdan Münchenben, s az akadémiai kezdet se legyen előtte ismeretlen. Meg vagyok győződve, hogy ő minden évben könnyen fog haladni, mert társalgás útján igen sok fogalmakat oltottam belé, melyek nézetem szerint dúsan és gyorsan fognak oly művészi városban fejlődni, sőt, ha Pali szorgalma nem lankadand, s a végtelen, előtte nem is gyanítható nehézségek el nem csüggesztendik, hanem inkább buzdítandják, lehetetlen, hogy csak középszerű festész váljék belőle, s oly jól esik azon meggyőződésem, hogy talán szülőinél is nyugodtabban nézek jövője elé. No de, mint dicsérgessem én Palit? Azaz miért ne? Midőn oly‘ örömöm telik benne. S ki fogná dicséretemet forróban lelkébe szívni, mint szülői? Azért képes volnék róla a fárasztóságig írni, de hogy hosszas ne legyek, csak még magamról tartom kötelességemnek köszönetem egyszerűen kifejezni, azon megtiszteltetésért, mely a Jernyérei meghívás által reám árand." - Mezeynek e levele, túlzás nélkül állíthatjuk, döntő fontosságú volt Színyei sorsára nézve.
Az érettségi vizsga sikeres letétele után Színyei még két hétig Váradon marad, s mint írja szüleinek: "Van időm elég a festésre, miután Lajos Bácsi szíves volt megengedni, hogy mindennap nála festhetek, evvel foglalkozom most mindig." Augusztus 5-én aztán László nagybátyjával, és Zsiga öccsével együtt elindultak Jernyére, a családi birtokra, hogy Mezey két hónapot - élete egyik legszebb időszakát - töltötte. Lefestette Színyei szüleit, Ninon testvérét, és "Laci" nagybátyját.
Mezey pedagógiai módszerére jellemző volt, hogy már egyből az oktatás kezdetén a rajzzal szemben előtérbe helyezte az olajfestés technikai fortélyainak elsajátítását. Javarészt nagy színrajongással és kolorisztikus erővel festett saját csendéleteit és tájképeit másoltatta tanítványával a régi festőműhelyek hagyományainak megfelelően. Ilyenek a Dinnyés csendélet, a Vezúv kitörése, és a Tengerpart táj. Ezen kívül Gauermann adaptációit is másolta Színyei, mint az Elhullott vad fölött lakmározó keselyűk, a Szénahordás, és valószínűleg ilyen a Holdas táj, valamint a Holdvilágos táj svájci házzal.
Mezey ellen Jernyéről való távozása után Valentiny János festőművész kollegája intrikákat szőtt a Színyei családnál, mint azt 1863. december 1-én Színyei Merse Pálnak küldött leveléből kitűnik: "Kedves Palim! Nagyon leverő hatást tett reám azon tudósítás, miként még Münchenbe el nem utazhatott, pedig nem volt ezen kedvezőtlen hír váratlan, mert régen csodáltam, miként lehessen Apádnak annyi nagy és annyira szétágazó költségeket fedezni. Képeimet várom, tudtam előre sorsukat. Fáj nekem rendkívül, hogy mamácska nyugalmát általuk zavartam, az ő végtelen jósága megbocsájt. Ami pedig Valentiny rágalmait illeti, azok rólam lepattannak - alios ego, vidi ventos -. Kár, hogy ő is a pimaszokkal tart; ösmeretlent bántani - semmi. Így volt, van s leszen, míg ember leend. Önök előtt megmarad érdemem minden korra, hisz mamácskáék bennem az okos barátját fiuknak, - nyájas mesterét, - és szelíd embert feltalálták - más tegyen felettem, mint saját javára, nyomorult lelkének kielégítésére, vagy haszonlesésből jónak lát. Én tudom, róla rosszat nem mondanék nyilvánosan soha, bizalmas körben pedig véleményezni - nem rágalom."
Nem a rágalomnak, nem a hálátlanságnak tulajdonítjuk, hogy Színyeinek meglazult kapcsolata mesterével. Már a jövőbe nézett. 1864-ben végre kijutott a müncheni akadémiára, de ígéretével ellentétben, nem számolt be mesterének az ottani viszonyokról. Mezey ezt novemberben szomorú hangú levélben veti szemére. "Édes Palim! Szomorú érzelmek közt kezdem soraimat, mert Önnek nem Münchenbe írom azokat, mivel azt kell hinnem, hogy Ön visszajővén onnan, többé nem tartotta mellőzhetetlennek a visszamenetet, s most talán ez volna fő oka, miért engem az én kedves Palim, ígérete, sőt érzületei daczára, mellőz. Mert, hogy Ön engem elfeledett volna, azt nem tudnál elhinni. Igaz ugyan, hogy Münchenben átlátta azt könnyen, mily csekély a művészet nálunk, de különösen nálam, vagy talán még tanítási modorom is másoké által meg lőn cáfolva; ez mind, s ezeknél több sem, sőt semmi sem lehet elegendő ok arra, mert tagadhatatlanná vált az, hogy akartam tanítani, s kétségbevonhatatlanná ön iránti rokonszenvem."
Ugyanebben a levelében tudósít Mezey arról, hogy a gyengén jövedelmező arcképfestés mellett fényképészeti műtermet nyit: "Én sok fontolás után elhatároztam fotografírozásra adni fejemet, s ezért februárban Bécsbe mentem, bővebb ismereteket szerezvén a tárgyban magamnak. Saját tervem után az ócska házat az utczáról a konyháig lebontattam, s annak a helyén van most Miska bátyám felőli oldalon a réginél nagyobb kisszoba, errébb a nagyszoba, még errébb egy nagy szoba, mely most enyim, úgy Bakats felől száraz kapu, s ezek tetején az emelet négy szobából, az udvar felőli kis festő szobám, és üveges tornácz teteje szintén emeletes, itt van az üveg salon éjszakai világítással, a szükséges sötét kis szobák, az utczára pedig fogadó termek és laboratórium, minden értelemmel és ízléssel, mint tőlem várták, rendezve. December 1.-sőjén akarom megnyitni, s hiszem, hogy a közönség szavát a pártolásban nem csak beváltja, de fölül is múlja."
Mezey már korábban, - az ötvenes évek eleje óta - foglalkozott a fényképészettel, de nem úgy, ahogy azt a foto történeti irodalom lejegyezte. Mert igaz, hogy ismerünk 1852 -ből egy róla és egy feleségéről készült dagerrotípiát, azonban ezeknek szerencsésen előkerült három párja, melyek hátoldali feliratából kiderült, hogy a felvételeket nem ő készítette. Kapcsolata 1864-ig a fényképezéssel inkább azt jelentette, hogy gyakran készíttetett magáról és családja tagjairól felvételeket, melyeket aztán gondos grafikai munkával színezett ki. Ezek közül egy-egy darab ma is fellelhető a Fotográfiai-, illetve a Debreceni Déri Múzeum gyűjteményében, valamint magán gyűjteményben.
A fotózás is olyan terület, melyben a szakirodalom teljesen összekeverte az ő munkásságát Mezei Józsefével. Ugyanis nem ő, mint ahogy azt a Fotólexikon és számos más tanulmány írja - volt az, aki az ötvenes évek eleje óta dagerrotipizélt, és Sikó Miklóssal bejárta Erdélyt, felvételeket készíteni, hanem Mezei József.
Ugyanígy a Munkásmozgalmi Múzeumban őrzött, az ötvenes évekből származó és "Mezei" szignóval ellátott papírképek is nem az ő, hanem Mezei József felvételei (Bellegard, Raczek testvérek, Ismeretlen család kislánnyal). Ő tehát csak 1864-ben fog össze Kőrössy József barátjával, aki már régóta működött vándorfényképészként, - hogy megnyissa fényképész műtermét. Bécsben, hova a szükséges apparátus beszerzése végett utazott, az ott működő Székely nevezetű fotóstól is kért tanácsokat, ki ekkor őt le is fényképezte festőállvány előtt, kezében palettával.
Nagyváradon ekkor már több fényképészeti műterem is működött, melyek közül a Lojanek János féle volt a leghíresebb. Mezey újonnan nyitott műterme azonban - legalábbis az első években - jól állta a konkurenciaharcot. Ezt mutatják a munkásságáról gyakorta megjelenő sajtóhírek:
"A nagyváradi jogászbál. A rendezőség nagy fáradozással és titokban beszerezte majd minden, a teremben jelen lévő táncosnő fényképét, és azt Mezey Lajos és Lojanek János fényképész urak szíves közreműködésével en miniature állíttatván ki."
"A napokban jutott tudomásunkra, hogy megyénk 1848-i főispánjának, Beöthy Ödönnek jól sikerült fényképmásolata van Mezey Lajos polgártársunknál. Az eredeti képet a nagy hazafi száműzetése alatt Jerseyben Victor Hugo saját kezeivel készítette üvegre, s egy ilyen példány jutott Mezey Lajos úr birtokába. Hányan vannak városunkban, kik a nagy hazafi arcképét bírni óhajtanák, ezért nevezett polgártársunkat felkérjük, hogy ama képről másolatokat készítettni, s azokat elárusíttatni szíveskedjék."
"Mezey Lajos fényképészeti műhelyéből olyan gyönyörű csoportkép került ki, mely minden dicséretnél fennebben hirdeti a szakbani jelességét. A csoport fő személye a nemrég városunkban időzött Ábrányi Kornél, ki körül helybeli barátai és tisztelői, mint egy füzér csoportosulnak."
"Mezey Lajos derék polgártársunk fényképészeti műhelyéből legközelebb egy kitűnően sikerült csoportkép fog kikerülni, mely a megtekintésre valóban érdemes. A helybeli községi tanítótestület összes tagjai vannak azon hűn találva, és ügyesen csoportosítva."
"Mezey Mihály elhunyt polgártársunk igen élethű, s kitűnően talált arcképeit láttuk. Mezey Lajos úr, az elhunyt fivére készítette pár évvel ezelőtt."
Mintegy 100 fénykép került eddig elő munkásságából, ezeknek túlnyomó többsége portré. Néhányon feltűnik a saját maga által festett kulissza háttér. Gyermekei szórakoztatására csinált róluk néhány sztereó képet, mulatságos beállításokban. Külön említést érdemel két felvétele. Az egyik egy duplaexpozíciós szellemképes önarckép (egyébként is számos önarcképe maradt fenn), mely mindenképpen az első hazai montázsképek egyike, a másik kép pedig felesége emlékére készült, beállított tárgyfotó, melyen festőállványát fekete csipkével mintegy ravatallá alakítva, egy koponya szimbolikus erejű képe alá, hitveséről és annak szüleiről készült festményeket helyezte.
Ismert Mezey közéleti, társasági tevékenysége. Mozgékony, vidám természetű, szeretetreméltó ember volt. 1867. augusztus 12-én megalakult a Nagyváradi Dalárda egylet, melynek 1877-ig alelnöke, buzgó tagja és elismert tenoristája volt. Ez alatt a tíz év alatt számtalan rendezvényen, előadáson lépett fel, melyekről érdemes idézni néhány kritikát:
"Az énekes részeket a dalárda tagjai zengék el a chorusról, élükön Mezey Lajos alelnök úrral, ki mint szólista szerepelt, és kinek kellemesen csengő s teljesen gyakorlott hangja valóban áhítatra keltő vala."
"Az utolsó perczben Mezey Lajos vállalkozott egy magánydal előadására. a Kunokból énekelt egy románcot, kedves szimpatikus hangjával, érzelemmel s a nála megszokott kitűnő kivitellel. Ezen kívül egy igen sikerült alkalmi költeményt szavalt Elemértől: "A dal eredete", melyért harsány éljenekkel jutalmaztatott a közönségtől."
Egyleti tevékenységét, ha csak lehetett, összekötötte képzőművészeti munkásságával. Készített a dalárda részére díszoklevelet, ő tervezte az egylet zászlóját, és jelentősebb egyleti ünnepek alkalmával saját olajfestményeit, vagy olajnyomatokat ajándékozott a dalárdának kisorsolásra.
Az éneklésen és szavaláson kívül alkalmanként színészi szerepekre is vállalkozott: "Fénypontját azonban az előadásnak Mezey Lajos úr játéka képezé, ki a közhuszár szerepét oly eredetiséggel, oly hajszálig élethű alakítással adta, hogy nincs az a vén huszár, aki reá nem ismerne magára, látva Mezey úr játékát."
1872. szeptember 12-én az Országos Daláregyesület központi választmányába is beválasztották, és mint ilyen, több ízben vett részt Pesten az Erkel Ferenc vezetése mellett tartott zenedei tanácskozásokon. 1873. februárjában azonban ellentétei merültek fel a dalárdával, és így megalakította a Nagyváradi Zenekedvelők Társaságát, melyről a Zenészeti Lapok is beszámolt, de a kísérlet fél év múlva kudarcot vallott.
Még 1870. őszén elnyerte a községi elemi iskolai rajztanári állást, mely legalább most már biztos megélhetést nyújtott. A helyi sajtó évente beszámolt arról a kiállításról, melyet növendékei rajzaiból rendezett.
1872. március 1.-én városi törvényhatósági bizottsági taggá választották. Ez a tény mindenképpen jelzi azt a köztiszteletet, ami ebben az időben már övezte, azonban a politikai intrikák nem illettek derűs, nyíltszívű lényéhez, így később fölhagyott a közszerepléssel.
1872. szeptember 1-én érte második családi tragédiája: 18 évesen meghalt Jolán lánya. Az ekkor már három éve Kolozsvárott gyógyszerészhallgató Lajos fiát ekképp tudósította a szomorú eseményről: "Jolánka szeptember 1.-én, vasárnap 8 órakor meghalt. Oly csendesen, mint elhal a levegőben a hang, arczának legkisebb vonaglása nélkül, ajka meg sem mozdula, ily elmúlását minden erőlködés nélkül az életnek képzelni sem tudtam."
Ez év decemberében Nagyváradon nagyszabású múzeumi kiállítást rendeztek, melyen a képzőművészeti anyag rendezését őrá bízták. Egyébként, még müncheni tanulmányútja emlékeként az ő tulajdonában is volt két, szakértők által Raffaello-nak tulajdonított kép, melyeket ekkor szintén kiállítottak.
Második házassága nem sikerült, így 1873. márciusában válásra került sor, - tudjuk meg fiához írt leveléből: "Mostohátok pár év óta megfoghatatlanná lőn, minek az lett vége, hogy én ajánlom, miszerint bármit kívánjon tőlem, teljesítendem, csakhogy tőle, s elviselhetetlen modorú leányától megszabadulhassak, s gyermekeimet, - ha még lehet - az életnek s a társadalomnak visszaadhassam. Ő beidéztette Monostorpályiból Pista Bácsit, Berettyóújfaluból Sándor Bácsit, s folyó hó 7.-én délután öt órakor eljöttek, én pedig Keresztatyádat s főtörvényszéki elnök Gyalokay Lajos barátomat kértem föl, s előttük kinyilvánítottam, hogy határozatom nem rögtönzött, s nem szenvedély által idéztetett elő, hanem belátva végre is több évi küzdelmek meghiúsulása után az együtt maradhatás lehetetlenségét, minden beavatkozást egyenesen megtiltva, s minden békebíróságot kikérve, az egyszer mindenkorai, mind az ő, mind leánya részéről eshető követelés meggátlására, végkielégítésül egyességünk szerint meghatározott összegről, 500 Ft . -ról kötvényt, vagy nyugtát írják meg 4-en előttemezve. Mi megtörténvén két példányban kicseréltük, egyik nálam, másik nála van, az 500, azaz ötszáz forintot pedig a tanúk előtt lefizettem, minden szóváltás nélkül. Ezek után esti 8 órakor ők négyen, Mili, Ela, Sándor, Pista vasúton elmentek, alig mondva ki csak azt is, Isten áldjon meg benneteket."
Négyen maradtak hát a családi házban: a művész és három felnőtt korú, illetve serdült gyermeke: Ilka, Kálmán és Károly, kikkel már kevesebb gond volt, így apjuk többször utazhatott Bécsbe, részben tanulmányútra, részben, hogy megrendelésre a Belvedere-ben képeket másoljon.
1874. szeptemberében meghívja műtermébe Szamossy Elek festőművészt, Munkácsy Mihály első mesterét, ki mintegy fél évig dolgozik nála. Így kerül sor arra, hogy Munkácsy ellátogat Mezey műtermébe. Az eseményről a "Bihar" lelkes hangú cikkben számol be: "Nem hagyhatjuk itt említés nélkül, azon kedvező nyilatkozatot, melyet a művész (Munkácsy Mihály) Mezey Lajos festő collegájának házában látott festményei felett mondott. Különösen kiemelvén azon gyönyörű Krisztusképet, melyet mi e helyen egyszer már megemlítettünk. Mezey Lajos úr, ki szerencsés volt Munkácsy urat nejével tovább egy óránál festő termében vendégül láthatni - büszke lehet az elismerésre, valamint mi is, kik ily derék festésszel bírunk."
1874. decemberében Nagyváradra jött Décsey Ede fővárosi fotográfus, kinek Mezey bérbe adta nem túl jól jövedelmező fényképészeti műtermét. Décseynek úgy látszik, nagyobb szerencséje volt, mert a csak néhány hónapra tervezett látogatásából végleges letelepedés lett. Később meg is vette - részben hitelbe - Mezeytől a műtermet, kinek egyre szaporodó művészi megrendelései ellenére mindinkább rosszabb lett anyagi helyzete, hiszen fiainak taníttatása minden pénzt felemésztett, úgyhogy a végén anyagi csődbe került. Kénytelen volt eladni házát is, a pénzből épp csak az adósságok kifizetésére futotta, és az Úri utcza 7. sz. alatt már csak bérelni tudott egy lakást.
Az anyagi romlásban csupán szaporodó festői megbízatásai, és az azokat követő elismerések nyújtottak vigaszt. Az 1867.-től rendszeressé váló nagyváradi sajtó, - így a "Bihar", később a "Nagyvárad", majd a "Szabadság" című lapok szinte havonta számolnak be egy-egy újabb alkotásáról, méltatva, elismerve munkásságát.
Ezekből a cikkekből tudhatjuk meg, hogy megfestette a Városháza részére Deák Ferenc és Beöthy Ödön, a Tűzoltó Egyletnek testvére, az alapító parancsnok, Mezey Mihály, a Bihari Nemzeti Casino megrendelésére a királyi pár, a gimnáziumnak volt igazgatója, Szentpétery Thoma Károly portréit, az érszalacsi templomnak Szt. Lászlót, a nagyváradi Barátok templomába pedig Szt. Józsefet és Szt. Ferencet.
Megfestette ezenkívül számos helybéli tehetős család tagjainak arcképét, így többek között Krausz G. Lászlót, Des Escherolles Kruspér Sándort, Bölöny Sándornét, Grosz orvosprofesszort, Román József ügyvéd nejét, valamint Lederer, Rothmann, Bárdossy és báró Radivojevich család tagjait.
A kiegyezést követően az átmeneti gazdasági prosperitás kihatott a képzőművészetekre is. A korábbi időszakhoz, az abszolutizmushoz képest komoly méretű megrendelésekkel lépnek fel mind közületek, mind magánosok. Ezeket az igényeket a hetvenes években Nagyváradon két művész, Mezey Lajos és Szamossy Elek elégítette ki, ami önmagában is egészséges versenyszellemet szült.
A "Pece - parti Párizsban" - állandó kiállító terem nem lévén - gyakorlattá vált, hogy egy-egy jelentősebb belvárosi üzlet kirakatában, így könyvkereskedésekben, lapkiadóknál, fényképészeti műtermekben - állították ki a művészek frissen elkészült képeiket.
Ezeknek a műkitételeknek minden alkalommal megvolt a maga kellő visszhangja, és hamarosan a város műértő közönsége büszke öntudattal állapíthatta meg, hogy Nagyvárad a szépművészetek tanyája. Meg is jelent ezzel a címmel egy vezércikk a "Nagyvárad"-ban, mely kiállt a két művész mellett, és ostorozta a fővárosi klikkszellemet:
"Városunkban szép csomó évek óta két kitűnő festész lakik, az egyik Szamossy Elek, a másik Mezey Lajos. Amaz, egy most már külföldön is jó hírnévnek örvendő festész hazánkfiának egykori tanára; ez utóbbi leghíresebb művészeknek egyik legméltóbb, legjelesebb tanítványa. Mindkét művésznek igen érdekes, sok műélvezetet nyújtó műterme van, mely bármikor nyitva áll a műpártoló közönség számára. Mindketten elég erős lelki elhatározással ellent állottak ama csábító kilátásoknak, melyekkel a szerencsés viszonyoknak örvend külföldön való letelepedés kecsegtette, mert nem akartak sem a hazától elszakadni, sem azon várostól megválni, melyhez őket számos gyöngéd kötelék fűzte. Föltették magukban mindketten ama végzetes kérdést, melyen mint a tengerből kiálló szirten már annyi jeles hazai tehetség reményei vigasztalanul megtörtek, azt a kérdést t.i., csakugyan nem lehet-e a magyar művésznek másképpen boldogulnia, mint hazájától való elszakadása által? Lehetetlennek tartották, hogy az emberi szívet és elmét egyaránt nemesítő művészet ne találjon itt bent a hazában fogékony kebelre; annak ápolója és fejlesztője oly mérvű pártolásra, mely ha nem is fényes existenciát biztosít számára, legalább oly társadalmi állást nyújt neki, hogy kizárólag az ő művészetének szentelhesse életét. Pedig, tagadjuk-e, - csalódtak ők is. Nemes öntudatukon kívül alig látták egyéb jutalmát törekvésüknek. Csalódásuk annál keserűbb lehetett, mert még onnan sem részesültek kellő elismerésben, ahonnan azt leginkább és jogosan várhatták volna. A fővárosi művészkörök, melyekben dúsan burjánzik a klikkszellem, nemhogy buzdították volna, de sőt, szándékos agyonhallgatásban, mellőzésben, főúri lenézésben részesítették őket."
Többször előfordult, hogy mindkét művész egyszerre kapott megrendelést ugyanazon, vagy hasonló munkára közintézményektől, így Deákot, Beöthyt, a királyi párt Szamossy is megfestette, és a Barátok templomába ő is készített két oltárképet. Ezeket a műveket aztán közösen állították ki, mi a végén valóságos művészi háborúhoz vezetett Nagyváradon, mint azt a "Bihar" ezen a címen lehozott cikkéből megtudjuk. A városi közönség, és így a sajtó is két pártra szakadt ízlésének megfelelően:
"Mezey Lajos és Szamossy Elek helybeli festészek között tört ki a háború. Mind a két művész lefestette ő felségeik arczképeit, az egyik a Bihari Nemzeti Casino, a másik pedig a Nagyváradi Polgári Kör részére, s mind a ketten jóval az ünnepélyes nap előtt kiállították képeiket közszemlére. Egy "műértő" fitymáló lenézéssel tudatlannak, pajtáskodónak nevezi azt, ki Mezey Lajost művésznek tartja. nehogy azonban a "Szabadság" műértője engem, is, mint csizmadiát, kaptafához utasítson, Mezey Lajos úr képeiről egyetlen dicsérő szót sem szólok, hanem az igazság érdekében azt indítványozom, hogy úgy Mezey Lajos, mint Szamossy úr küldjék fel képeiket a művészeti csarnokba, és kérjenek föl néhány elsőrangú festőt, kik a versenyzők műveit szakértelemmel megbírálva összehasonlítás után az elsőbbség felett ítéletet hozzanak. Győzzön a jobbik!"
Az alkalmi kiállítások mellett Mezey vérbeli atelier művész és kiállító volt, műterme állandóan nyitva állt az érdeklődőknek:
"Mezey Lajos festőművész műtermében annyian nézték a múlt héten ama gyönyörű festményt, melyről röviden már megemlékeztünk (Bölöny Sándorné portréja), hogy tágas lakása nem fogadhatta be a látogatók nagy számát. Akárhányan a mellékszobában vártak, míg a kép szemléletéhez juthattak. Talán említenünk sem kell, hogy a város közönségének elitje jelent meg élvezni egy remekművet, s elismerését kifejezni a jeles művészei. Ott láttuk báró Dőry József urat, a Des Escherolles családot, Rómer Flóris, Bubics és Zajnay kanonok urakat, idősb. Gyalokay Lajos, Novotny Károly és Platthy urakat, kik mint ismert műértők is teljes elismeréssel és elragadtatással nyilatkoztak a remek festményről. Különösen a nagy számmal megjelent hölgyközönség nem győzte eleget csudálni a ruha, ékszer, legyező és keleti gyöngyök pompás színezetét, a violaszín selyem ruha és csipkedísz felséges természetességét, a plasztikus módon kidomborodó kezek és arcz puhaságát; szóval városunk közönségének széles köreiben most e képről s annak derék alkotójáról beszélnek, ki e közelismerésben édes öntudattal érzi a művészet valódi jutalmát." - írta a "Bihar".
A valódi jutalom, a közelismerés mellett, a szerény művészt néha egy-egy mecénás megfelelő anyagi jutalmazással is elismerte, olvashatjuk egy korabeli tudósításban:
"Egyszer hírét vette Nogáll János nagyváradi püspök, hogy Mezey Lajos, egykor Nagyvárad jeles festőművésze sanyarú viszonyokkal küzd. Nyomban fölkereste a művészt, s megbízta, hogy a szalacsi templom számára fessen egy oltárképet. Mikor a kép árát kérdezte, a festő, aki hozzá volt szokva a vidéki árakhoz, nyolczvan forintot mondott. Nogáll megütközve nézett Mezeyre, amit az arra magyarázott, hogy sokallja a summát. Mint afféle megszorult ember, sietett magát oda korrigálni ki, hogy tekintettel a szent célra, kész megfesteni a képet akár negyven forintért. Ekkor Nogáll így szólt: Művészekkel nem szoktam alkudni. A művészi dolgokra pedig csak fölfelé szoktam liczitálni. Fesse meg kérem azt az oltárképet, és bízza rám a honorálást. És megadta Mezeynek a kért summa hatszorosát."
Mezey egy alkalommal rövidebb tanulmányt is írt a magyarországi képzőművészet helyzetéről, mit a "Nagyvárad" két részletben le is közölt. Ebben üdvözli azt az erjedést, ami a fővárosban elindult művészeti téren, és buzdítja a vidéket is, - így főként szülővárosát -, hogy kapcsolódjon be a mozgalomba, főképp pedig hozzon anyagi áldozatot is annak érdekében, hogy nívós művészeti élet alakulhasson ki:
"Módot, alkalmat kell adni arra, hogy művészeink bent maradjanak, kört teremtsenek maguknak, ők vonzzanak ide másokat, és ne ők menjenek a külföldre ... Ezt csak úgy érjük el, ha alkalmat, lehetőséget nyújtunk nekiek a megélhetésre, itt a hazában, ha nem törekszünk e tekintetben is a külföldi után, hanem megelégszünk a hazaival ... Ha főuraink és tehetőseink a helyett, hogy idegen mesterektől vett képekkel, szobrokkal, műtárgyakkal népesítik meg szobáikat, lakóházaikat, mellőzik ezeket, és csak magyar festőnél, szobrásznál tesznek megrendeléseket. A magyar művekkel bizonyára nem fognak szégyent vallani. De nem csak a tehetősektől, hanem a középosztály tagjaitól is elvárhatjuk itt a vidéken is, hogy utánozzák, kövessék a példát, melyet a főváros polgárai adtak, alakítsanak műpártoló egyesületeket, hol összetett erővel eredményt tudnak elérni, mely képzőművészetünk felvirágzására fog vezetni ...
A vidéki olvasó körök, kaszinók, kiknek feladatuk, hogy a társadalomnak irányt mutassanak, hogy abban vezérszerepet játsszanak, tegyék meg az első lépést. Lépjenek föl kezdeményezőleg, alakítsanak szövetkezeteket a képzőművészet emelésére ... És mit lehetne egy esztendő alatt is elérni, ha az ország minden nagyobb vidéki városa alakítana kebelében a képzőművészetek támogatására ilyen szövetkezeteket? Minő anyagi és erkölcsi hatása lenne ennek művészetünk felvirágoztatására? Ha a közönség minden rétegében felélesztve a műszerető hajlam; neves művészeink nem lennének arra utalva, hogy anyagi megélhetésök miatt a külföldre vándoroljanak, s világraszóló műveiknek csak halvány karczolatait bírjuk itt a hazában. Nem kételkedünk azon, hogy városunkban is rövid időn egybe lehetne hozni egy szövetkezetet, mely a kitűzött kulturális fontosságú cél érdekében áldásos működését megkezdje."
1879-ben súlyos, daganatos gyomorbetegség támadta meg szervezetét. Betegségének súlyosbodását Lajos fiához írt leveleiből követhetjük nyomon:
"Én beteg lettem! Pedig Pestre kellene már mennem, kötelezve vagyok a Casino számára Király és né mellképét festeni, haszon nélkül, s pénzem nincs! a te 50 forintodat ekkorig meg tudtam tartani, de mostani bajaim közt nemhogy kiegészítettem volna, de még a Casinótól kapott 50 forintot is megettük. Most a föld alul kell ásnom, hogy Pestre mehessek, mintát másutt nem szerezhetek! Már kamatot sem tudok fizetni. Most egy hitelezőm, aki minden áron csődöt kért ellenem, végajánlatot tett, a 170 ft . adósságomat perköltségekkel, minden iratokkal együtt ideadja 100 ft .-ért. Ezen ajánlat nyakamat szegi, mert már egy hónapja s nem tudok pénzt teremteni! Most már megbízta ügyvédjét, hogy nyúzzon meg, mert most már látszik, hogy nem akar fizetni - a látszat megvan!"
"Nagyon köszönöm a részvétedet, fájdalom, hogy annak is meg kellett történni! Február 17-én már annyira megjavult betegségem, hogy csaknem feljogosított minden aggály nélkül élnem, mint éltem ép koromban, s íme másnap reggel jelentkezett, s estig annyira fejlődött, hogy a másnap reggelt megélni nem hittem."
"Pihenés idő alatt csekélységet festettem, de mindig megbosszulta magát, mert a hátam, derekam, karjaim képzelhetetlenül kifáradtak, összetörtek, s fel kellett hagynom, s tétlenségre lettem kárhoztatva, ami nagyon gyilkolt! Sokat kellett kiadnom, és az orvosnak egy arcképfestés. Grosz orvos betegségemet határozottan felismerte, s azt mondta, hogy a gyomorbaj nálam régi. Erőről szó sincs. Még a rajziskola is messze van, hát még a lépcső milyen magas!"
"Dolgozni nem tudok, nincs annyi erőm, maholnap már járnom sem lehet. Elasztam, az utcán sokan nem ismernek, sokan elhaladnak, sokan megmondják! Ezeregyszáz forint áru festés lenne, de elkezdeni sem tudom. A megyeterem számára Deák, Beöthy arcképei életnagyságban - futs! Vizsgám 28-kán lesz, de már hétfőn reggel óta nem járhatok tanítani. S mindezt bírni kell, s mindenben megnyugodni."
"A fürdő nem használt, ártott, végtelenül gyengített, úgyhogy már járni is alig tudtam, tehát azzal fel kellett hagyni, úgy szintén a meleg vízivással is, az meg felpuffasztott annyira, hogy a hasam kipukkadását lestem, s minthogy eszerint Püspökfürdőben semmi dolgom, se kilátásom, haza jöttem. Már most egy pár apró munkát elkészítek, átadom, s hozzátok kirándulok."
Sajnos, nem használt Grósz doktor terápiája, sem a gyógyfürdő, sem a diéta, sem a gyógyvizek, 1880. július 29-én hajnali 5 órakor lakásán meghalt. Még utolsó napjait is munkával töltötte: levizsgáztatta iskolai rajznövendékeit, néhány munkáját befejezte, dolgait rendezte. Még Lajos fiát is szerette volna meglátogatni Biharnagybajomban, hol az, apja segítségével vásárolt gyógyszertárban kezdte meg önálló életét ifjú feleségével, de erre már nem jutott ideje.
Haláláról szinte valamennyi korabeli újság megemlékezett:
"Mezey Lajos festő és rajztanár elhunyta kelt mély részvétet Nagyváradon. Mezey - írja róla a Bihar - nem volt korszakalkotó mester, de képeit ízlés, tanulmány, műgond jellemezte. Sokat tanult, s tanulmánya szélesítése végett külföldön, Bécsben, Münchenben, Rómában sokat utazott, s mint alaposan képzett festő érkezett vissza hazájába. Nagyváradon számos táj, tanulmány s arczkép van különböző családoknál, s e képek mind tehetségről, emelkedett ízlésről s nem mindennapi felfogásról tesznek tanúságot."
Gyermekei, végrendeletének megfelelően, hagyatéka - festmények, rajzok, nyomatok - java részét elárverezték, s a befolyt összegből alapítványt hoztak létre, a szorgalmas tehetséges, szegény gyermekek rajzszerekkel való ellátására.
Halála után két évvel Szűcs József nagyváradi rajzművész elkészítette portréját, mely hosszabb ideig ki volt állítva a "Nagyvárad" szerkesztőségének kirakatában, és kortársai, szülővárosa még sokáig megtartották emlékezetükben a sokoldalú művészt és a melegszívű, mindig jó kedélyű, szellemes embert, munkássága azonban lassan feledésbe merült.
1896-ban az ezredéves kiállításon tűnt fel újra két csendélete, majd 1903-ban egy nagyváradi kiállításon 12 festménye, az 1912-es és 37-es fővárosi biedermeier kiállításokon több képe, a Kolozsvári Múzeum, a Fővárosi Képtár, a Szépművészeti Múzeum, majd később a Nemzeti Galéria budavári, móri, Széchényi, szegedi és székesfehérvári kiállításain egy-egy alkotása.
A századforduló után a biedermeier és romantika korának feldolgozása, majd a Színyei Merse irodalom kiteljesedésével szinte minden évben megjelent néhány méltató sor munkásságáról Lázár Béla, Lyka Károly, Meller Simon és sok más szerző tollából, majd a negyvenes, ötvenes évektől a fotótörténeti irodalom is gyakran megemlékezett róla, de életművét összefoglaló munka napjainkig nem jelent meg róla.
Ma már sírkövét is csak hosszas keresgélés után, félig bedőlve lehetett megtalálni a nagyváradi, Rulikovszky úti temetőben.
